Előadás a magyar szabadság napjáról

A Rákóczi Szövetség Oroszlányi Szervezete az alábbiakat tette közzé közösségi oldalán – szöveghűen idézzük:

„Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el azt a törvényt, amely a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította.

Bár az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy már június 19-én elhagyta az ország területét, a két állam közötti egyezmény értelmében Magyarország szuverenitása csak 1991. június 30-ával állt helyre. A történelmi esemény előzményeire, hatásaira és következményeire világított rá az a szervezetünk által rendezett előadás, amelynek vendége Váczi Márk történész, XX. század-kutató volt.

„Ahány ház, annyi szokás – tartja a mondás. Ahány ember, annyiféle történelem – mondhatjuk. Hiszen minden ember máshogy éli meg a körülötte történt eseményeket, más nézőpontból közelít a múlthoz, a saját bőrén megtapasztalt mindennapokhoz. Ezen eltérő nézőpontok alapján szeretném bemutatni az 1945 és 1991 közötti időszak legfőbb jellegzetességeit.

Előadásomban leginkább a hosszú ötvenes éveknek nevezett időszakra koncentrálok, de látni fogjuk, hogy ez a Rákosi-korszaknak is nevezett egy évtized szorosan kapcsolódik a Kádár-korhoz, több szempontból is. Az első problémakör a felszabadulás vagy megszállás kérdése, azaz hogy ki minek tekintette a szovjet Vörös Hadsereg 1944-45-ös magyarországi fegyveres harcait, a Wehrmacht alakulatainak kiűzését az országból, majd az utána következő évek eseményeit.

Ha szépíteni akarjuk a történetet, 1955-ig terjedően nagyon nagy jóindulattal beszélhetünk felszabadulásról, de Ausztria semlegességének kimondása után az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok ittlétének nem volt nemzetközi jogi alapja. A szarkasztikusan „felszabadúlásként” is emlegetett eseménysort kétségtelenül felszabadulásként élték meg a koncentrációs táborokból hazatért vagy mások által bújtatott zsidók, illetve a szegényparasztság egy része is. Azonban nem élhette meg ezt az időt az a történelmi Magyarország területén összegyűjtött és deportált 400 000 zsidó, akik a holokauszt áldozataiként pokoli kínokat éltek át.

Köztük voltak olyan kiváló elmék, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy Rejtő Jenő, hogy csak az irodalmárokat, mint legismertebb személyeket soroljam. Ugyancsak ebben az időszakban, a német-magyar-szovjet fegyveres harcok következtében veszítette életét Szabó Dezső író, aki egy pincében bujkálva szó szerint éhen halt, a korábbi miniszterelnök, Bethlen István, aki 1946-ban szovjet hadifogságban veszítette életét, valamint Csik Ferenc olimpiai bajnok úszó, aki civil foglalkozását tekintve orvos volt, és aki 1945 március végén Sopronban hivatása teljesítése közben bombatámadás áldozata lett.

És aligha tekintették az eseményeket felszabadulásnak a szovjet kiskatonák által megerőszakolt magyar nők százai, akik védelmében több jeles személy, köztük boldog báró Apor Vilmos győri megyéspüspök és dr. Berzsenyi Zoltán székesfehérvári kórházigazgató főorvos az életét áldozta. Berzsenyi doktort megölt társaival együtt az egyik közeli vendéglő disznóólja mellé kaparták el, és akinek maradványait ma az egyik helyi történeti temető szélső sorában lévő egyszerű sír őrzi. ” – mutatott rá rendkívül tartalmas előadásában a történész.”