Fogyva bár, de törve nem…..

Az  Rákóczi Szövetség Oroszlányi Szervezete által rendezett előadáson a Garam menti magyarság sorsáról hallhattak az érdeklődők. Erről az alábbiakat tették közzé közösségi oldalukon – idézzük:

„Fogyva bár, de törve nem…..

Zsúfolásig megtelt a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ és Könyvtár kiállítóterme helyi szervezetünk február 6-i rendezvényén.

Fogyva bár, de törve nem…címmel a Garam menti magyarság sorsáról tartott rendkívül gazdag képanyaggal színesített előadást Juhász Gábor, Lekér település helytörténésze.

Az eseményt megtisztelte jelenlétével Bali Henrietta, a Lévai Barsi Múzeum igazgatója, Mók Attila alpolgármester, Rajnai Gábor önkormányzati képviselő, valamint a József Attila Általános Iskola diákcsoportja is.

Kinek mit jelent az Alsó-Garam mente? Valakinek egy felvidéki tájegységet, másnak egy szép, szélein dombokkal tarkított, széles, sík, termékeny völgyet, sokan pedig ha meghallják a nevet, azt sem tudják, a térkép melyik részére nézzenek. Juhász Gábor számára a szülőföldet jelöli, a helyet, ahol az ősei már több száz éve élnek.

Az előadó Lekérről származik, egy érdekesen csengő nevű, nyolcvan évvel ezelőtt még színmagyar településről. Az Alsó-Garam menti községnek ma már nem sok családja mondhatja el magáról, hogy ugyanabban az utcában él, mint 350 évvel ezelőtt. Az övé e kevés közé tartozik.

A Garam az alacsony-tátrai Király-hegy mellől ered, onnan folyik 298 kilométeren át az Esztergommal szemben található Garamkövesd határáig, ahol beletorkollik a Dunába. A vidéket évezredekkel ezelőtt kelta törzsek lakták, majd avarok, hunok, szlávok éltek itt. A völgy a Nagymorva Birodalom részét is képezte, amelynek egyik fővárosa Nyitra volt.

A birodalom széthullása idejében magyar törzsek telepedtek le a folyó partjain. Ennek emlékét őrzi a Bors vezérről elnevezett Óbars, amely Bars vármegye székhelyévé is vált. A völgyben több település viseli az egykori törzsek nevét, gondoljunk csak Hontfüzesgyarmatra, Kőhídgyarmatra vagy Kiskérre. Szent István király a hagyomány szerint a közeli Esztergomban született, majd a Garam folyó befagyott torkolatán ütötték lovaggá. Az egyik bajor vitézét Huntnak hívták, róla kapta nevét Hont vármegye. Hunt fia, Bény emlékét a völgy középső részén fekvő falu őrzi.

A tartalmas történelmi visszatekintés rámutatott arra is, hogy az 1848-as forradalom nagy változásokat hozott a vidékre. A helyi magyarság ekkortól élte fénykorát. Kevesen tudják, de a nagysallói nemzetőrök a Felvidéken 1848 decemberében zajló harcok során írták meg a „Kossuth Lajos azt üzente…” kezdetű katonai dalt. A tavaszi hadjáratban 1849. április 19-én Nagysallón véres ütközet zajlott a lázadó magyar seregek és a császári csapatok között. Az aradi vértanúk közül öten harcoltak ebben a csatában, továbbá Guyon Richárd tábornok is részese volt az ütközetnek, ugyanis ekkor a szomszédos Csatán élt. Az összecsapás fényes magyar győzelemmel ért véget. 1876-ban a diadal emlékére Nagysallón egy több mint kilenc méter magas gránitobeliszket építettek, amely még ma is a vidék magyarságának egyik legnagyobb kegyhelye.

A szomszédos Zselíz az Esterházy család helyi ágáról és időszakos vendégeiről híres. Itt alkotott két nyáron át Franz Schubert osztrák zeneszerző, és itt élt Franz Sacher, a híres Sacher-torta megalkotója is. 1885 és 1887 között kiépült a Párkányt Lévával és Ipolysággal összekötő vasútvonal, ám az első világháború óriási érvágással, Trianon pedig az elvérzéssel volt egyenlő.

A második világháború az egyik legnagyobb tragédiát hozta. Véressé vált a Garam: három hónapig, 1944 karácsonyától 1945 húsvétjáig a folyó volt a frontvonal. Több tízezer katona és több száz civil vesztette itt életét. Aztán a visszavonuló német hadsereg búcsúzóul felrobbantotta szinte az összes templomot a frontvonal mentén Zselíztől Párkányig, és megsemmisültek a hidak, többek között az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária Valéria híd is.

A harcok lecsengése után kényszermunkára hurcolták el a szegényebb magyar lakosságot, amit tragikus lakosságcsere követett. Az Alsó-Garam mente magyarjainak közel felét Magyarországra telepítették át, onnan pedig szlovákokat hoztak ide. 1951-ig megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a megmaradt magyaroktól elvették az állampolgárságukat, így az itt maradók egy része papíron „reszlovakizált”, vagyis szlováknak vallotta magát, hogy megmentse ingatlanát és ingóságait az elkobzástól.

A szocializmus évei alatt a helyi többségből kisebbség lett, de kitartott a magyarság, s az 1949-ben alakult Csemadok szervezet keretein belül szinte minden községben folyt magyar kulturális élet. 1989 után azonban a magyarság száma rohamosan csökkenni kezdett, a nyelvhatár egyre délebbre tolódott. Bár a demokrácia visszaadta a magyarok jogait, az 1947–48-ban véghez vitt események ekkor mutatták meg igazi hatásukat.

Jelenleg a magyarlakta települések közösségei jobban számíthatnak az anyaországból, mint a Pozsonyból érkező támogatásokra. A magyarság fogyatkozása miatt számos kis és közepes elemi iskola megszűnt vagy a túlélésért harcol. A katolikus papok között már alig akad magyar, a református gyülekezeti tagok száma is látványosan megfogyatkozott.

„Bármennyire is sújt minket a Trianon utáni 105 év, az itteni magyarság próbál kitartani az értékei mellett. Biztos, hogy vannak gazdagabb, jobb fekvésű vidékek a világon, de nekünk és őseinknek ez a szülőföldünk, és egy életen át vágyódunk arra, hogy a nyughelyünk is maradjon” – mondta zárszóként Juhász Gábor.”

Forrás és fotó:Facebook/Rákóczi Szövetség Oroszlányi Szervezete